Jelenidő
Sört, chipset, háborút vegyenek - A média és a befolyásolás2013.09.06.

A média része a tv, a rádió, filmek, újságok, könyvek, internet, stb - ahonnan információkat nyerünk, s amelyek a szórakoztatásunkat szolgálják...
Mi is valójában a média feladata? Oktatás? Nevelés, szórakoztatás, hírek, információk közvetítése, az értékesítés elősegítése, befolyásolás - vagy mindez együtt, vagy valami ennél több?

Nézzünk először néhány tényt a befolyásolásról. Legkézenfekvőbb vizsgálódási terület a reklámok világa - nem véletlenül költenek erre milliókat a cégek.
Egy féléves televíziós kampány után Amerikában az egyik alkoholmentes sör piaci részesedése 15 %-ról 50 %-ra nőtt. 1972-ben az egyik biztosítótársaság a 31. helyen volt az ismertségi listán. Két héttel később a 3. helyen - egy egymillió dolláros reklámkampány után. Egy felmérés szerint az iskoláskor alatti gyermekek 90 %-a kéri azt a játékot vagy ennivalót, amit a tv-ben látott hirdetni. Amerikában kimutatták, hogy amikor egy körzetbe bevezették a televíziót, növekedett a lopásos bűncselekmények száma. A tv jólétben élő embereket mutat, fogyasztásra buzdít, akiknek pedig nincs mit fogyasztania, azok egy része így szerzi meg a javakat.
Nem kívánt mellékhatás, hogy a tv - mint szinte minden, amit az ember túlzásba visz - függőséget okoz(hat). A nebraskai egyetemen végeztek egy felmérést, mely során 15000 gyereket kérdeztek meg, mire van nagyobb szükségük: tv-re vagy apára? A megkérdezettek fele a tv-t választotta. Egy 15 éves fiú öngyilkos lett, búcsúlevelében azt írta, hogy kedvenc tv-sorozata félbeszakítása miatt tette ezt. Egy 13 éves fiú, akitől az édesapja elvette a tv-jét, ugyancsak öngyilkos lett, búcsúlevelében ezt írta: "nem bírok elviselni... még egy napot televízió nélkül... A lelkemben magammal viszem a tv-met..."
A televízióban látott jelenetek követésre indítják a nézőket, akár pozitív, akár negatív volt a minta. A hatvanas években Albert Bandura kiterjedt vizsgálatot végzett, a tv és az agresszió összefüggését vizsgálta. Az egyik kísérlet során gyermekek azt látták a képernyőn, hogy a felnőttek egy nagy, Bobo nevű keljfeljancsit kalapáccsal püföltek, rugdosták, ütötték-verték. A gyermekeknek a műsor után játékokat adtak, így Bobókat is, akik követték a látott példát - akik látták a filmet, nagyobb százalékban bántották Bobót, mint a többiek. A látott minta műfajtól függetlenül hat, legyen az rajzfilm, tv-játék vagy akciófilm.
Megdöbbentő előrejelzés volt David Phillips szociológustól, amikor egy alkalommal kijelentette, hogy a soron következő nehézsúlyú bokszbajnokság döntője utáni négy nap során Amerikában 11 embert fognak megölni - olyanokat, akik e közvetítés nélkül életben maradnának. A megölt személyek bőrszíne rendszerint azonos a döntőben legyőzött bokszolóéval. Ha fehér volt a vesztes, fehérek haltak meg, ha fekete, akkor feketék. Minél nagyobb volt a hírverés a meccs körül, annál többen haltak meg utána.

Gonosz-e a média? Minthogy ez egy eszköz, így a kérdés értelmetlen, éppúgy, mintha azt kérdeznénk, hogy gonosz-e egy kávédaráló, vagy gonosz-e egy puska? A kérdés az, ki használja, és mire.

A televízió feladata az lehet, hogy megismertesse a nézőit a való világgal. Ez azonban lehetetlen, hogy a teljes valóságot közvetítse, természetszerűleg válogatnia kell a bemutatandó dolgok között, ebből következően pedig nem teljesen reális kép lesz az, amelyet a nézői elé ad. Mivel a televízió a valóságot torzított formában mutatja, a világról más képük lesz a sokat tv-zőknek. David Rintel, forgatókönyvíró, az Amerikai Írók Szervezetének elnöke így foglalta össze a véleményét: "este nyolctól tizenegyig a tv-adás egyetlen épületes hazugság".
Vajon a híradókat milyen alapelv szerint szerkesztik? A BBC egyik igazgatója szerint a híradó a szórakoztatás egyik formája. Egy tanulmány, amely azt vizsgálta, hogy az emberek miért nézik a híreket, megállapította, hogy azért, mert a legtöbben szórakozásra és kikapcsolódásra vágynak, a tájékozottság csak másodlagos motívuma a nézésnek. Az igény megvan, a hírszerkesztők pedig részben aszerint döntenek, hogy melyik hír érdekes, szórakoztató vagy szenzációs. Érdekesebb hír, hogy valahol átszakadt egy gát, mint hogy építettek egyet, érdekesebb, ha az emberek valahol összeverekedtek, mint hogy mások segítettek egymáson. Természetesen a tv profilja sem teljesen mindegy. Néhány éve valakiből kioperáltak egy több mint húsz kilós tumort. A tv1-en beolvasták a hírt. A tv2-n bemutatták a férfit és a kórtermet - az RTL Klubon pedig közelről láthattuk a hatalmas, gusztustalan húsgombócot.
Hogy milyen hatalmas mértékben befolyásolja az emberek gondolkodását a hírszerkesztés, mi sem bizonyítja jobban, mint az az amerikai vizsgálatsorozat, amelyben eltérő tartalmú tv-híradókat mutattak a kísérleti alanyoknak. Az egyes csoportoknak vetített hírösszeállításokban különböző problémák kerültek a középpontba: Amerika védelmi képességei, a környezetszennyezés, infláció, gazdasági problémák. Egy hétig nézték a csoportok a szerkesztett híradókat, s ez elég volt ahhoz, hogy a számukra hangsúlyozott problémákat tekintsék a legfontosabbnak, s az elnök tevékenységét aszerint ítélték meg, hogy mit tesz a "kulcsprobléma" megoldásáért.
Egy Észak-Karolina államban végzett felmérés szerint a szavazók azokat a kérdéseket tekintették legfontosabbnak a választási kampány során, amelyekkel a média a legtöbbet foglalkozott. Henry Kissinger, Nixon elnök külügyminisztere megjegyezte, hogy ő sohasem volt kíváncsi arra, mi a hírek tartalma a tv-ben, inkább az volt a fontos, hogy "milyen témák szerepeltek, és milyen hosszban, mert ebből kiderült, mi vár Amerikára".
A tömegkommunikáció tartalma alakítja ki a közönség politikai és szociális érdeklődését és értékrendjét - az emberek azt tartják általában a legfontosabbnak, amiről a legtöbbet hallanak.
A politikusok számára a legfontosabb az, hogy a saját világképüket ránkbeszéljék. A hatvanas évek elején az amerikai elnökök havi 25 beszédet mondtak, ami elég soknak tűnik. Gerald Ford elnök viszont átlagosan hatóránként(!) tartott egy beszédet. Ha egy elnök gyakran beszél bizonyos témákról, és szavai bekerülnek a híradókba, lényegében őtőle függ, mi lesz az ország napirendjén - de ez fordítva is működik. Az idősebb Bush elnöksége idején a közvéleménykutatójától rendszeresen megkapta a listát, hogy mi érdekli az embereket, miről kellene beszélnie. Ez a hatalom megtartásának fontos módszere.
A gazdasági szervezetek egyik szakértője (Jeffery Pfeiffer) szerint a vállalatvezér hatalmának legfőbb forrása az a joga, hogy ő állíthatja össze az ülések napirendjét (mikor miről döntenek, milyen kritériumok alapján), ő határozhatja meg a bizottságok összetételét, végül, de nem utolsósorban, ő dönt, mely információk terjedjenek széles körben, s melyekre boruljon a jótékony feledés...
Bernard Cohen politológus szerint "nem mindig sikerül az emberek szájába rágni, MIT GONDOLJANAK, de azt igen, hogy MIRŐL gondoljanak valamit... A világban az emberek aszerint tájékozódnak, hogy milyen térképet rajzolnak számukra az általuk olvasott újságok írói, szerkesztői és kiadói."
Ha mindez igaz, alighanem igazat kell adnunk annak az újságnak, amelyik azt írta George Bush egykori budapesti látogatása kapcsán, hogy az elnök beszéde, amelyet élőben közvetítettek, többet tett azért, hogy "felkerüljünk a térképre", mint mindaz, amit eddig mi csináltunk.
A médiának el kell adnia a hatalom politikáját, ami egyrészt a politikusok eladását jelenti, másrészt pedig a hatalom politikájának az eladását a nézők/olvasók számára.

A politikusok eladása

Láttuk, hogy a közvélemény által fontosnak tartott témákat hogyan alakítja a média, illetve hogy egy termék (hacsak át nem esnek a ló másik oldalára) annál kedveltebb, minél többet reklámozzák. Vajon akkor is működik a mechanizmus, ha választásokról és politikusokról van szó?
Amerikában az 1972-es kongresszusi előválasztások után kutatók egy csoportja felmérte, hogy a tömegkommunikációs eszközök mennyit foglalkoztak az egyes jelöltekkel, és az adatok birtokában 83%-os pontossággal megjósolták, kiket fognak megválasztani - ami elég szép eredmény. Emlékezhetünk arra, hogy a 2006-os parlamenti választások után a vesztes párt képviselői a másik oldal médiatúlsúlyát okolták a vereségükért. Ez akár így is lehetne, a probléma azonban az, hogy kimutatták: az ellenzéki pártvezér mindössze két perccel kevesebbet töltött a képernyőn, mint ellenfele - ez pedig nem lehet oka a történteknek. Valós túlsúly esetén azonban ez reális magyarázat lehetne.
A propagandagépezetek működtetői mindent megtesznek annak érdekében, hogy favoritjukat a legkedvezőbb színben tüntessék fel. 2300 évvel ezelőtt írta Arisztotelész: "A jó embereknek inkább hiszünk, mint másoknak. Ez általában igaz, bármilyen kérdésről is van szó, és abszolút igaz, amikor lehetetlen pontos bizonyosságra szert tenni, és a vélemények megoszlanak... [A szónok] jelleme tekinthető majdnem a leghatásosabbnak a rendelkezésre álló meggyőző eszközök közül." S minthogy az illetőt ritka kivételtől eltekintve nem ismerjük, marad a kép, amelyet a médiából kapunk...

A tömegkommunikáció a hatalmas erejével képes arra, hogy rávegye a választókat arra, hogy egy jelöltről kialakított képre szavazzanak, és nem magára a jelöltre. Az ember eltűnik az "imídzs" mögött. Persze a jelölteknek is meg kell tenniük a magukét. Nixon egyik munkatársa mondta 1968-ban: "Egy egészen új koncepció kezd kialakulni... Így mindig meg fogják őket választani. Az ez után következő... [jelöltek] mind előadóművészek kell hogy legyenek". Azóta már ki is alakult a koncepció, és szépen működik...
1980-ban egy tapasztalt színész és televíziós személyiség robbant be a Fehér Házba. Ronald Reagannek sikerült megőriznie a személyes népszerűségét, annak ellenére, hogy a közvélemény-kutatások kimutatták, hogy a legtöbb választó szerint nem jól végzi a feladatát.
Ronald Reagan és II. János Pál közös erővel új irányt szabott a világpolitikának. A lengyel pápa fiatal korában ugyancsak színész volt, és sosem látott magasságokba emelte Róma népszerűségét. Az ő személyes népszerűsége sokakkal elfogadtatta az egyházát azok közül is, akik korábban némi gyanakvással szemlélték a Katolikus Egyház egyre nagyobb mérvű térnyerését. A hatvanas évek végén indult koncepció tehát az élet minden területén működik...
A népszerűtlenség legjobb orvossága ma - a megváltozás helyett - az arculatváltás. Mutassunk minél kedvezőbb képet magunkról, nyilatkozzunk minél szebben. A nézőknek/hallgatóknak nagyon kell vigyázniuk, el ne andalítsa őket a szavak zenéje.
Richard Nixon 1968-as választási beszédében "tiszteletre méltó" békét ígért Vietnámban. Mit jelent ez? Egyik lehetőség: a csapatokat azonnal visszahívják és véget vetnek a háborúnak. A másik: a harc folytatása a győzelemig. Nos, Nixon nem árulta el, melyikre gondolt, megelégedett azzal, hogy a hallgatókban, a háborúhoz való hozzáállásuktól függetlenül ugyanaz a kép alakuljon ki: az elnök(jelölt) jól tudja mit kell tenni.
Szinte szentségtörésszámba megy manapság II. János Pál kijelentéseit, munkásságát kritikával illetni. A média különböző fórumain méltatják őt, hogy bocsánatot kért az egyház viselt dolgaiért - azonban itt is ügyelnünk kell a pontosságra, mivel ő is ügyelt. Nem az egyház nevében kért bocsánatot az egyház bűneiért, hanem az "egyház fiai és leányai" bizonyos tetteiért, mintegy különállóként kezelve őket az egyháztól. (Bővebben ld.: Buda Péter: II. János Pál - mítosz és valóság)

A politika eladása - a háború

A politika eladása nyilvánvalóan szoros kapcsolatban áll a politikusok elfogadtatásával. Most azonban nézzük meg a politika azon területét, amely egyes definíciók szerint annak folytatása: a háború kérdését. Hogyan lehet elfogadtatni a háborút, vagy az abban részt vevő valamelyik oldalt?
Mindenekelőtt a háborúhoz megfelelő ok kell, amit az emberek el tudnak fogadni. Casus belli nélkül nincs háború, mert a közvélemény ösztönösen irtózik a vérontástól - kivéve, ha alapos okot szolgáltatnak a számára.
Amerika belépését az első világháborúba a Lusitania elsüllyesztésével indokolták, arról azonban a médiajelentések nem szóltak, hogy a hajó nem csekély mennyiségű muníciót is szállított.
A második világháborúban való részvétel kérdésében pedig Pearl Harbor hozott fordulatot. A japán támadás során öt amerikai csatahajó elsüllyedt, három megrongálódott, megsemmisült öt cirkáló, négy romboló és közel kétszáz repülőgép. A rajtaütés során 2403 amerikai tengerészgyalogos, pilóta és szárazföldi katona illetve polgári személy esett el, és megsebesült további 1178 fő. A Pearl Harbor-i események híre sokkolta az amerikai közvéleményt. Franklin D. Roosevelt elnök következő napi beszédében így fogalmazott: "A tegnapi napon - melyet örökkön a gyalázat napjaként emlegetnek majd - az Egyesült Államokat előre megfontolt szándéktól vezérelve, rajtaütésszerűen megtámadta a Japán birodalom tengeri és légiflottája..." 1941 december 8-án az Egyesült Államok hadat üzent Japánnak, s így belépett a második világháborúba. Az azonban nem volt közismert, hogy Dusko Popov, a történelem legsikeresebb kettős ügynöke jóval előbb figyelmeztette az elnököt a támadásra, és az időpontot is megadta.
Amerikai források szerint 1964 augusztusában a Vietnami-öbölben észak-vietnami hajók provokálatlanul támadást intéztek az Egyesült Államok rombolói ellen (ez volt az ún. Tonkin-incidens). Közvetlenül ez után Johnson elnök felhívást intézett a kongresszushoz, melyben kérte a Tonkin-öböl határozat jóváhagyását, amely felhatalmazást adott az elnöknek a vietnami háború kiterjesztésére. Matthew Aid, a hírszerzési ügyek elismert, független szakértője azt állítja: az NSA (Nemzetbiztonsági Hivatal) hivatalnokai tökéletesen tisztában voltak az általuk továbbított második jelentés hamis tartalmával, azaz pontosan tudták, hogy a kulcsfontosságú bizonyítékként kezelt augusztus 4-i támadás soha nem történt meg.
1990-ben id. George Bush azzal szerezte meg a Kongresszus és Amerika támogatását az Irak elleni (első) háborúhoz, hogy iraki katonák csecsemők százait ráncigálták ki az inkubátorból, és dobták a földre. Később kiderült, semmi ilyesmi nem történt, a tanút megvesztegették.
George W. Bush az Irak elleni inváziót azzal indokolta, hogy Szaddam Husszein tömegpusztító fegyvereket, biológiai és vegyi arzenált birtokol, és ezért veszélyt jelent az egész emberiségre. A média természetesen az őrült és kegyetlen diktátor képét közvetítette (amiben persze volt igazság). Azt a csekélységet azonban nem hangoztatták, hogy Husszein korábban Amerika barátja volt, s a nyolcvanas években éppen amerikai cégek adták el Iraknak az említett eszközöket. Azt is jótékony hallgatás övezte, hogy e fegyvereket az iraki elnök elhasználta: a kurdok ellen vetette be korábban, amiről Amerika is tudott, de valahogy ez sem került napirendre, sem akkor, sem máskor.
Mi a helyzet Szíriával? Amerika jelezte: nem tűri, hogy a szír kormány vegyi fegyvereket használjon a felkelők ellen, s ha bebizonyosodik, hogy ez megtörtént, katonai csapásokat fog rájuk mérni. Valaki használt vegyi fegyvert? Úgy tűnik igen. De hogy ki volt, azt igazán senki sem tudja - csak aki megtette. Amerika szerint a szír kormány, más - és komoly - források szerint amerikai és európai hátterű terroristák tették, csak ráfogják ezt a kormányerőkre, de volt olyan hír is, hogy a lázadók elismerték, ők használták ezeket a fegyvereket. Mi az igazság? Ki tudja? Legfeljebb sejthetjük...
Bármily meglepő is, a politikusok időnként nem mondanak igazat...

Ha már sikerült az indokot elfogadtatni, szükség van a háború elfogadtatására is. Ennek eszköze egy virtuális háború bemutatása - az emberek ugyanis nem szeretik látni a halál valódi arcát. Egyes kutatók szerint elsősorban a valóság naturális bemutatása miatt fordult Amerika közvéleménye a vietnámi háború ellen - ezt a hibát már nem követték el az Öböl-háború során, gondosan cenzúrázták a képernyőre kerülő jeleneteket.
Egy magas rangú Pentagon-hivatalnok elmondta, hogy a hadsereg cenzorai miért nem engedték meg, hogy bemutassák azt a videoszalagot, amely a helikopter-sortűz által kettészelt iraki katonákról készült. Indoklása így hangzott: "Ha hagynánk, hogy ilyesmit lássanak az emberek, soha többé nem lenne semmilyen háború".
A média és az amerikai kormányzat szorosan összefonódott ebben az időben, s ez nem változott kásőbb sem. Ted Turner CNN csatornája az Öböl-háború közvetítésével került a csúcsra, s nyilván a csúcson is szándékozik maradni, tehát kiszolgálja a hatalom igényeit. Objektív tájékoztatás? A. J. Liebling amerikai író találóan fogalmazta meg: "A sajtószabadság is csak azoké, akiké a sajtó".
Az amerikai tévénézők a háború sajátos változatát látták, semmit a polgári lakosság szenvedéséről, minél kevesebb a vér és a hulla, annál jobb...A tudósítások sebészi pontosságú találatokról, és az utcasarkon elkanyarodó rakétákról szóltak. Egy amerikai egyetemista így vázolta esti programját az Öböl-háború idején: "Pattogatok kukoricát, aztán nézem a háborút".
"Az amerikaiak csak tiszta háborúkat fogadnak el, videójátékszerűeket. A felvételekből ki kell vágni minden vért és vérnyomot, főleg ha amerikai katonák véréről van szó, mert azt nem szeretik látni a képernyőn. Az al-Dzsazíra (Al Jazeera) tévé elesett amerikai katonák holttestét is bemutatta, és ez feldühítette a cenzorokat, akik azután megakadályozták a csatorna amerikai sugárzását és betiltották weblapját. Afganisztán megtámadásakor az al-Dzsazíra kabuli irodáit is bombázták, miután tudósításaik kezdtek kínosakká válni..." - írta Paul de Rooij. Amerika vezetése nem nézi jó szemmel, ha a háború valóságos arca eljut a közönséghez.
Az iraki háború során, 2003. 04. 08-án az amerikai hadsereg erői csapásokat mértek a konkurens médiára. Először tűz alá vették és lerombolták az Al-Dzsazira tv bagdadi irodáját, amit az Abu-Dabi tv irodájának rommá lövése követett. Nem sokkal ezután tűz alá vették a Palesztina-szállodát, a független tudósítók szálláshelyét. Ezek az akciók négy óra leforgása alatt történtek és több halálos áldozattal jártak. Ne felejtsük el: ők nem katonák voltak. A hivatalos magyarázat "eltévedt bombák"-ról szólt.
A média a high-tech világ frontvonala, e virtuális harctéren folyik a küzdelem a nézők véleményéért.
Az iraki háború médiafrontján az új csodafegyver a "beágyazott tudósító" volt. Egy "civil" tudósító, aki a helyszínről tudósít, a katonákkal együtt halad, egy csapatot alkotnak. Egy beágyazott tudósító így nyilatkozott:"Ha egyszer beágyazódsz közéjük, akkor csak azt írhatod, amit ők akarnak. Olyan papírokat íratnak alá veled, amelyekben kikötik, hogy a riportjaid először ők kell alkalmasnak minősítsék, és csak azután küldheted el a szerkesztőknek. Ha velük (a szövetséges csapatokkal) akarsz lenni, akkor azt kell csinálnod, amit ők mondanak."
"A civil riporterek beágyazása az arcvonalbeli harci egységekbe remek ötlet volt. Nem mintha nem próbálták volna ki régebb is, de ez az első háború, amikor a háborús tudósítók a hadsereg de facto szószólói lettek. A hadsereg felügyelt minden információáramlást: a videófelvételeket és magyarázó szövegeket a közvetítés előtt újra átnézték, és a hadsereg követelései szerint vágták össze. A beágyazott tudósítókkal két legyet öltek meg egy csapással: a hírtelevíziók nézettsége megnőtt az "élő" arcvonalbeli felvételek közvetítése miatt, és a hadseregnek is lett egy hatásos propagandaeszköze.
Ezt a feladatot régebb haditudósítók látták el és háborús propagandának hívták. Most ugyanazt a munkát a világ vezető hírtelevízióinak civil riporterei végzik, és szabad és elfogulatlan közvetítésnek nevezik. A néző pedig mindkét esetben ugyanazt látja, mégpedig azt, amit a hadsereg akar vele láttatni. Ráadásul ilyen körülmények között a tudósító biztonsága és élete a csapattól függ. Oda megy, ahova azok, és ugyanannak a veszélynek van kitéve. Nem kell sok idő ahhoz, hogy azonosuljon a körülötte levő katonákkal, és ne legyen többé egy tárgyilagos és józan riporter, hanem csupán egy katona mikrofonnal és kamerával. Ezt a figyelemre méltó ötletet valószínűleg a jövőben is fogják alkalmazni, így a következő háborúkban is fogunk látni "beágyazott propagandát"." (Venik)
"Az az újságíró, aki egy katonai egység ágyában alszik, önkéntes rabszolgává válik. A parancsnok beosztottaival él együtt, oda viszik, ahova a parancsnok akarja, azt látja, amit a parancsnok láttatni akar vele, nem mehet oda, ahova a parancsnokok nem akarják, azt hallja meg, amit a hadsereg akar, és nem hallja meg azt, amit a hadsereg nem akar. A hadsereg hivatalos szóvivőinél is rosszabb, mert független riporternek tetteti magát." (Uri Avnery)
Az Öböl-háború után Richard Haas, a Nemzetbiztonsági Tanács nevében megköszönte az újságíróknak és a tudósítóknak a háborús erőfeszítésekben való közreműködést: "A televízió volt politikánk elfogadtatásának fő eszköze." Lawrence Grossman, aki évekig volt a PBS és az NBC Híradóinak műsorvezetője, világosan kijelentette, mi a sajtó szerepe: "Az elnök meghatározza a tennivalókat, a sajtó pedig támogatja a kijelölt célok megvalósítását". Nem kell bonyolult összefüggéseket keresnünk: azoknak az óriáscégeknek, amelyek a(z amerikai) televízió-ipart birtokolják, hatalmas hadiipari érdekeltségeik is vannak... S azt sem nehéz kitalálni, mi a háború(k) fő célja, elég Henry Kissinger egy régebbi kijelentését idézni: "Az olaj túl fontos nyersanyag ahhoz, hogy az arabok kezében hagyjuk". Természetesen ezek a tények sincsenek a köztudatban, s így nem akadályozhatják a "megfelelő" tájékoztatást...

A libanoni válságban is tanúi lehettünk a média megfelelő kihasználásának - s e módszerek még sokáig működni fognak. Allan M. Dershowitz így írt: "A Hamász és a Hezbollah arra törekszik, hogy az izraeli támadásoknak minél több libanoni és palesztin civil áldozata legyen. Ezért tárolják a rakétákat szinte a polgárok ágyai alatt. Ezért indítják a rakétákat sűrün lakott településekről, ezért igyekeznek elvegyülni a civil lakosság között. Az áldozatokat "sahidoknak", mártíroknak tekintik, akkor is, ha azok nem is akartak mártírok lenni. A törvény szerint az, aki emberi pajzsot használ védekezésül, felelős az illető haláláért, még akkor is, ha a "pajzs" életét egy rendőrgolyó oltotta ki." Mivel az Izrael-ellenes erők felismerték a média hatalmát, arra törekszenek, hogy megfelelő módon kihasználják azt. Azért is szükséges Abdullah konyhájából indítani a rakétákat, mert Abdullah és családja szitává lőtt holtteste igen jól fog mutatni a fotókon és a filmfelvételeken, s ezzel kellően demonstrálni lehet Izrael kegyetlenségét. A halottak halottak és áldozatok, ugyanúgy az egyik, mint a másik oldalon, hiszen izraeli gyermekek is meghalnak, mint ahogyan a palesztin gyermekek is... Hogyan lehetne ennek az esztelenségnek véget vetni? Ezt senki sem tudja. De ne legyünk részlehajlóak - a kegyetlenség és a számító populizmus egyik oldalon sem elfogadható...

Hogyan védekezhetünk a befolyásolás ellen?

Milyen tényezők indítják az embereket arra, hogy ésszerű döntések helyett rávezetéseknek engedjenek?
A kutatók szerint öt fő tényező létezik:
1. Nincs időnk gondolkodni
2. Olyan sok információ zúdul ránk, hogy nem tudjuk feldolgozni
3. Azt gondoljuk, hogy a kérdés nem túl jelentős
4. Alulinformáltak vagyunk az adott témában
5. Ahogy a probléma felmerül, a rávezetés nagyon gyorsan kéznél van.

Mi lehet a megoldás?
- Az adott probléma súlyának megfelelő időt szánjunk a döntés meghozatalára
- Törekedjünk a választási lehetőségek feltérképezésére
- "Hallgattassék meg a másik fél is"
- Legyen igényünk a valóság folyamatos megismerésére
- Törekedjünk az árnyalt gondolkodásra és a lényeglátásra
- Törekedjünk önálló vélemény kialakítására, minden rávezetés ellenében,

vagyis: GONDOLKODJUNK.

Szabó Ferenc

Felhasznált irodalom és hivatkozások:

Elliot Aronson: A társas lény, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992.

Pratkanis és Aronson: A rábeszélőgép, AB OVO, 1992.

Joel Andreas: Háborúfüggők, Független Média Kiadó, 2005.

Andreas von Bülow: CIA és szeptember 11-e - Nemzetközi terrorizmus és a titkosszolgálatok szerepe

Dusko Popov: Kettős ügynök voltam, Zrínyi Kiadó, 1979.

Buda Péter: II. János Pál - mítosz és valóság

Tonkin-incidensről: http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=11405

Újságírók az iraki háború ellenőrzött, cenzúrázott és részrehajló közvetítéséről

Alan M. Dershowitz: A terroristákat vádold, ne Izraelt

http://www.reuters.com/article/2013/08/28/us-syria-crisis-europe-idUSBRE97R0N220130828

http://www.infowars.com/syria-us-aided-terrorists-in-chemical-attack-europe-next/

http://in.news.yahoo.com/us-backed-plan-launch-chemical-weapon-attack-syria-045648224.html

 

Ha szeretne értesítést kapni a folyóirat frissítéseiről, kövessen minket a Facebookon!

Facebook oldalunk:   A főoldalon is lájkolhat bennünket:
 

Oszd meg a Tumblr-en