Jelenidő
Élő Isten2013.05.07.

Élő Isten... Miért, van halott Isten is? Hát ez csak természetes, hogy Isten élő Isten! Igen, nyilván, ha ő Isten, akkor... akkor élő Isten - de élő Isten ő mindenkinek? Mitől élő Isten az én számomra, és mikor nem az?

Ha nem számít, hogy létezik-e, ha tőle függetlenül rendezem be az életemet, akkor számomra nincs jentősége a személyének, mindegy, hogy élő Isten, vagy nem, létezik-e, vagy csak kitaláció.

"Isten halott" - mondta Nietzsche. Nála jobban még senki nem írta le, milyen következményekkel jár, milyen feladatot jelent, ha Isten - számomra, számunkra - halott.

"Nem hallottatok arról az őrültről, aki fényes délelőtt lámpást gyújtott, a piacra rohant s közben folyton azt kiabálta: "Istent keresem! Istent keresem!" - Mivel a jelenlévők között épp sokan voltak, akik nem hittek Istenben, nagy nevetés támadt. Tán elvesztetted? - kérdezték egyesek. Talán csak nem szaladt el valamerre, mint valami gyerek? - így mások. Vagy netán elrejtőzött? Fél tőlünk? Hajóra szállt? Kivándorolt? - így kiabáltak és nevetgéltek összevissza. Az őrült közéjük vetette magát, szinte átlyukasztva őket a tekintetével. - "Hová lett Isten? - kiáltott föl. - Majd én megmondom nektek! Megöltük őt - ti és én! Gyilkosai vagyunk mindannyian! De hogyan is csináltuk ezt? Hogyan is lehettünk képesek kiinni a tengert? Ki adta kezünkbe a spongyát az egész láthatár letörléséhez? E vonalak nélkül mi lesz egész építőművészetünkből? Állnak-e házaink a jövőben is? És mi magunk vajon megleszünk-e még? Mit tettünk, amikor e földet elszakítottuk napjától? Merre halad most? Mi hová tartunk? Minden naptól egyre távolodunk? Nem zuhanunk egyenesen előre? Vagy hátra, vagy oldalt, vagy minden irányba? Van-e még fönt, és lent van-e? Nem a végtelen semmiben bolyongunk? Nem érezzük az üres tér borzongató fuvallatát? Vajon nem lett-e hidegebb? Nem jön-e közelebb és mindegyre közelebb az éj? Nem kell-e lámpást gyújtanunk fényes délelőtt? Nem halljuk tán az Istent temető sírásók ricsaját? Nem érezzük-e az isteni rothadás szagát? - elrohadnak az istenek is! Isten halott! Halott is marad! És mi öltük meg őt! Mivel vigasztaljuk magunkat mi, minden gyilkosok gyilkosai? A világ eleddig legszentebbje és leghatalmasabbja elvérzett késszúrásainktól - ki törli le rólunk a vérét? Milyen vízzel mossuk le magunkról? Miféle vezeklést, milyen szent játékot találjunk ki önmagunknak? E tett nagysága nem túlságosan nagy hozzánk képest? Nem kell-e istenné lennünk nekünk is, hogy méltónak mutatkozzunk e tett nagyságára? Ennél nagyobb tett nem létezett soha - és aki e tett után születik, az éppen e tett révén magasabb rendű történelemhez tartozik majd, mint az előző volt!" - Az őrült most elhallgatott, és megint hallgatóira nézett: ők szintén hallgattak, és idegen tekintettel bámulták őt. Végül a földhöz vágta a lámpást, hogy az menten kialudt és ezer darabra tört. "Túl korán jövök - mondotta -, még nincs itt az én időm. Még útban van ez az iszonytató esemény, még vándorol - még nem jutott el az emberek fülébe. A mennydörgésnek és a villámlásnak időre van szüksége, a csillagok fényének időre van szüksége, a tetteknek időre van szükségük, még elkövetésük után is, hogy meglássák és meghallják őket az emberek. Ez a tett még sokkal messzebb van tőlük, mint a legtávolabbi csillagok - és mégis ugyanezt tették meg!" - Beszélik még, hogy az őrült azon a napon különféle templomokba tolakodott be, és rázendített Requiem aeternam deo-jára (örök nyugodalmat istennek - a ford.). Amikor kivezették és felelősségre vonták, egyre csak azt hajtogatta: "Ugyan mi egyebek ezek a templomok, ha nem Isten kriptái és síremlékei?"" (Friedrich Nietzsche: Vidám tudomány, Harmadik könyv)

Nosza, emberiség, ha Isten halott, küzdd fel magad arra a magaslatra, amire Istennel együtt juthattál volna. Mutasd meg, hogy valóságosan nincs rá szükséged. Ha meg tudod ezt tenni, ezzel bebizonyítod, hogy Isten fölösleges. De ha nem... legalább légy őszinte! Ne mondd azt, hogy így is jó, vagy hogy elég ez. Vagy hogy majd megoldjuk azt, ami több ezer éve nem sikerült sem az egyénnek, sem az emberiségnek.

S vajon elég az, ha valaki vallja, hogy szerintem Isten igenis él, létezik, én tudom ezt? Nem lehetséges, hogy Isten kriptáiban, síremlékeiben üldögélek, ahogy a filozófus mondja, s elkormányzom magam és a többi embert a környezetemben - akár az emberiséget, ha lenne hozzá hatalmam -, anélkül, hogy bármi közöm lenne az élő Istenhez? Így viselkedj, úgy tegyél, tudatosítsd ezt, vagy amazt... S ha vezetem, hová vezetem őket? Nincs ennél rettenetesebb lehetőség, amikor azt gondolom, van valamim, valójában viszont semmim sincs. Vak vagyok, s még csak nem is vagyok tudatában. Nyomorult és beteg, és azt hiszem, hogy egészséges vagyok, mert itt-ott van ép bőrfelületem... Meg tudom mutatni: itt meg itt... ja, itt nem, inkább itt van egy-egy ép rész... Ha mezítelen a király, csak senki nem meri mondani, aki látja - de talán mások ugyanolyan mezítelenek, és úgy szeretnék látni, hogy ők maguk felöltözöttek, és ebből következően mindenki más is az... Én ilyen vagyok, más is olyan, tehát minden rendben.

Ha nincs élő Istenünk, azért a hétköznapi életnek valahogy mennie kell. Ha Isten kívül van, nem ő vezet, akkor mi szabja meg az irányt, a rendet, az élet kereteit? Nem más, mint szabályok, rendeletek, tételek.

Ha nincs Krisztusunk, élő Istenünk, tehát bennünk sincs élet, akkor mi van? Szabályok, rendeletek, tételek alapján való viselkedés. Ezt gyakoroljuk, és ezt kérjük számon másoktól.

Lássuk meg: a viselkedés nem egyenlő az élettel. Az élet nem az, ahogyan viselkedsz, hanem ami vagy. A viselkedés az, amit magadra erőltetsz: de az nem te vagy. Nem szívesen csinálod. Megteszed, mert muszáj. Mert így illik, vagy ezt kérték, de ha lehetne, nem tennéd. Mert az nem te vagy.

Ha nincs életem, nem tudom, mi az, akkor megkövetelem a szabályokat, a törvény megtartását a másiktól - sőt nemcsak az Isten törvényét, hanem az én törvényemet. Szabályokat, tételeket és rendeleteket követelek meg, erőltetek az emberekre.

Jó viselkedést megkövetelhetünk egy gyermektől, vagy a polgári életben, és nyilván egy keresztény - ha keresztény - jól viselkedik mint állampolgár, mint apa, anya, szomszéd. De a kereszténység nem viselkedés, hanem élet. Ha a kereszténységet mint viselkedést követelem meg valakitől, túl az alapnormákon, amelyek a társas együttéléshez szükségesek, akkor meggyilkolom a benne levő életet - mert a követelésemmel viselkedéssé alakítom azt. Mert ezután már nem Krisztusra figyel, nem Ő vezeti, hanem a szabályaim alapján viselkedik valahogyan. Nekem sincs életem, élő Istenem, és tőle is elveszem.

Nosza, ember, ha Isten halott, küzdd fel magad arra a magaslatra, amire Istennel együtt juthattál volna. Ha nincs élő Istened, mutasd meg, hogy valóságosan nincs rá szükséged, képes vagy a jóra önmagadtól is. Bizonyítsd be, hogy ott vagy, az vagy, ahol lenned kell, akivé lenned kell. De ha nem tudod... legalább légy őszinte. Ne csak hajtogasd, hogy a király meztelen, s nyugodj meg a többiekkel, hogy már ezt is tudjuk, jaj de jó... Hanem bánt-e, hogy TE - nem ő, nem ők, nem mások - mezítelen vagy?

Legelőször is lásd meg, hogy az információk gyűjtése nem azonos az élettel. Fontos ugyan, de ha többet tudok Istenről, az még nem jelenti azt, hogy valóságos kapcsolatban is vagyok vele.

Petőfi Sándorról tudhatjuk, hogy hol és mikor született, ki volt az édesanyja, édesapja, milyen magas volt, milyen színű volt a haja, mikor írta a verseit stb. Mint személy szimpatikus lehet számunkra, és méltán. Petőfi a fennálló rend miatt sokat szenvedett, hamar meggyűlölte a korlátokat, az előjogok rendszerét, a szolgalelkűséget, a megalkuvást, a gyávaságot. Elvhű, következetes embert láthatunk a műveiből, de a tetteiből is. Az életéről szóló információkat begyűjthetjük, rendszerezhetjük, előadásokat is tarthatunk róla, doktori disszertációt is írhatunk. Ezek közül egyik sem jelenti azt, hogy kapcsolatba kerültünk Petőfivel mint személylyel. Ha a gondolataival foglalkozunk, elemezzük a verseit, és ami szimpatikus, beépítjük a magunk gondolatrendszerébe, s valamelyest változunk ezáltal, ez még mindig nem több, mint hogy találkoztunk egy ember tanításával, és ez valamilyen hatást gyakorolt ránk. Változtattunk magunkon valamit - ezt nem Petőfi tette, ezt én tettem saját magammal. Találkoztunk ugyan a gondolataival, de nem találkozhatunk vele személyesen, nem léphetünk vele kapcsolatba, mivel Petőfi Sándor halott. Nem tud átalakítani minket, mivel a sírban fekszik, hanem magunk alakítjuk magunkat valamilyen formára. Amit egy halott emberrel - bármilyen kiváló is - tehetünk, ha ugyanazt tesszük Jézus Krisztussal, abból még mindig nem nyerünk többet vagy mást, mint amit Petőfitől nyerhetünk. Ha csak eddig jutunk el, hiába nevezzük magunkat kereszténynek, Jézus Krisztus ránk nézve még mindig a sírban fekszik, feltámadásának és életének semmi jelentősége sincs számunkra. Ekkor még gyakorlati szempontból mindegy, hogy Isten él, vagy halott. Elkormányozzuk magunkat és az életünket is nélküle, noha kereszténynek valljuk magunkat, s amennyire tudunk, úgy is viselkedünk.

Milyen az élő Isten? Miben különbözik a halott Istentől? Erre bárki tud válaszolni: amiben az élet a haláltól különbözik.

Isten jelen van, cselekszik, mivel élő Isten. Támogat, segít, tanít a lélegzetvételén, a Biblián keresztül. Velünk van a hétköznapokban, jóban, bajban, s ezek által is oktat, gondolatokat ébreszt, kommunikál. Mivel él, van, amikor szól, és van, amikor hallgat. Megmutatja, amit látnunk kell, s van, amit jótékonyan elrejt még, mert nem tudnánk jól kezelni sok mindent. Ő a teremtő Isten, akinek van hatalma - felettem és bennem is. S mivel élő Isten, és szabadító Isten, ezért meg is tapasztalhatom, hogy megszabadít attól a rossztól, amivel én önmagamban nem boldogulok. Mert nélküle nem érek fel arra a magaslatra, ahová csak vele együtt juthatok el.

Szabó Ferenc

Ha szeretne értesítést kapni a folyóirat frissítéseiről, kövessen minket a Facebookon!

Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/pages/L%C3%A1mp%C3%A1s-%C3%A9s-L%C3%A1ndzsa-magazin/153009891533874

A főoldalon is lájkolhat bennünket: www.lampaseslandzsa.hu

Oszd meg a Tumblr-en